Varjuckó, az ellőtt szárnyú, repülni képtelen madár évek óta egy családnál él.
Szoros kapocs köti össze őt az emberrel, a család tagjaival, akik szeretetben gondozzák, és védelmezik őt. A madár elvágyakozik néha, de csökkenti az a tudat, hogy nagyon szeretik. Cserébe ő is kötődik a családhoz, megérti az emberek beszédét, gesztusait, és - alkalmazkodik. Kíváncsisága azonban nem ismer határt. Mindent tudni, és látni akar. Madártermészetéből adódóan sok kalandba keveredik, de ezeket kedves derűvel és vidáman hidalják át.
Varjuckó, a családdal együtt elköltözik. A lakótelep konyhájából a szabadba kerül, és kitárul előtte a világ. A család régi állatai mellett újakat ismer meg, s természetesen fogadja. A történetben szerepet kap a rétisas, a harkály, fácán és feketerigó. Külön mesél Varjuckó az erdei fülesbagolyról, s védett madarunkról, az őszapóról.
Olyan vidám, érdekes, és magával ragadó a mese, mint az első két kötet.
Részletek a könyvből:
...A tavasz számtalan apró örömöt rejteget. Aprót és hatalmasat is annak, aki látja. Én próbáltam látni. Álltam az ablakban, én, Varjuckó, a sérült kis lógó szárnyammal, és bámultam kifelé. A fák rügyezve bontogatták életre virágaikat, a bokrok zöld lombja kismadarakat rejtve csücsült az ablak előtt. A kicsi fekete tollú, és sárga csőrű madarak boldog örömmel futkostak a föld hajszálai között. Tán az elmúlt esztendő kedves kis feketerigói ők újra, akiket annyira szeretek. Akiket megmentettem az undok, és falánk macskától. A Nap fényesen sugározta langyos melegét. Úgy szórta jókedvét az egész tájra, mintha tudta volna, milyen szomorú a világ. Vidám hangok zsivaja zengett az utcán. Embereké, akik egymással kurjongatva beszélgettek, és madaraké, akik az életet akarták elültetni fészkeikben. A fű, egyik napról a másikra sarjadt ki a földből, bizonyára sok fincsi rovarkát bújtatva a madarak csőre elől. De mindhiába! Testvéreim ott nyüzsögtek a zöldellő pázsiton, fejükkel kurkászva kukacok és bogarak után.
-Káááár! - kiáltom ki nekik, csak, hogy bíztassam őket. - Rajta, kapd fel, edd meg! - de persze ők nem hallják, és én szépen visszabaktatok ülőfácskámra, délelőtti elmélkedésre.
Szépen gubbasztok az ülőfámon, és gondolkodom. Mikor már azt hiszem, hogy velem már soha többé nem történik semmi különös ebben az emberek melletti életemben, akkor mindig-mindig meglepetés vár. Pedig már beletörődtem a sorsomba. Végül is jó életem van. Még akkor is, ha folyton hétköznapok jönnek. Egyik nap a másik után. És az egyik épp olyan, mint a másik. És igazán ritkán vannak ünnepek. Nekem, Varjuckónak pedig különösen kevés ünnepem van. Hiszen még az ablakba is csak nyáron állhatok ki, nézegetni a kinti eseményeket. A tél, mindig a zárt konyhában telik el. Egyetlen öröm benne a karácsony. De elmúlt már az is. A fenyőcske bizony kikerült az emberfészek belsejéből, pedig jó kis fészket építettem rá, s két hétig tekintgettem belőle a családomra. Érdeklődve figyeltem Memét, ahogy boldog örömmel bontogatott mindenféle csomagokat. Ujjongva örült minden kincsnek, amit a csomagok rejtegettek. Alighanem csigák lehettek bennük. De igazán nem tudnám megmondani, mert azonnal elhurcolt előlem minden titkot, amit felfedezett. Mikor kiment a szobából, el is cipeltem egy jókora színes csörgő lapot. Felcibáltam a fámra, hogy közelről nézegethessem. Csuda szép fények sziporkáztak rajta, ahogy villogtak a fenyőre pakolt csillanók. Hamar elmúlt az ünnep.
Szóval, újra kitett engem apa a konyhába. A fenyőcskét pedig az ablak alá ültették, hogy majd eztán is, minden napon láthassam. Az összes díszt leszedték róla. Csak egy valamit nem, mégpedig a fészkemet. Ott őrizte a kicsi karácsonyi fenyőke az én első, és egyetlen fészkemet, az ablak alatt….
...Felettébb izgalmasnak találtam a nagy rakat dobozépítményt. El is határoztam, hogy amint egyedül hagynak majd Pulival, szépen megvizsgáljuk együtt. Kutyabarátommal utánanézünk a fészek belsejébe rejtett dobozoknak. Így is lett. Amikor az egyik csuda szép reggelen, nagy rohanva elszéledtek a családom tagjai, mi útra keltünk. Itt, bent. Pulit még hívnom se kellett, mert folyton ott van, ahol én járok. És most, a fenyőcském hűlt helyét jártam körül, ami a szobában volt. Ott álltam az egész ünnepen rajta, és ha nem éreztem volna olyan jól magam, ahogyan éreztem, bizonyára felfedezőútra indultam volna a nagy asztal felé. Most pont odanőttek a telipakolt dobozok. Éppen úgy voltak egymásra rakva, mintha lépcsők lettek volna. Szépen felvezettek engem, az apa által terepasztalnak csúfolt hatalmas építményre. Képzeld csak el! Sok kicsi emberfészek, pici kéményekkel, és vágányok mindenfelé. Egy óriási nagy lapon, ami tényleg olyan, mint egy asztal. Vágányok, amiken helyes kis vonatok sorakoznak. Némelyik fekete, és épp úgy van kéménye, mint az emberfészkeknek. Némelyik meg piros, vagy zöld. Meg kék is. Utánuk kapcsolódva ácsorognak a vagonok. Apró bokrok és fák tarkítják a képet. Még kis hidacska is állt ezen a terepasztalon. És pont. Pontosan olyannak tűnt nekem, mint régen, amikor még szállni is tudtam. Amikor még fentről figyeltem az embereket szállító vonatokat. Emlékszem hogy robognak, kattognak az édes kis emberfészkek között, amik a magasból nézve épp oly aprók voltak, mint itt, most, a terepasztalon. A dobozokra fel-felugrálva kukucskáltam, pipiskedtem, nyomomban Pulival.
- Kár! – Ezt nézd! – Örvendeztem barátomnak, aki mindkét mellső lábával megtámasztotta nekem a terepasztalt, el ne dőljön, ahogy felugrok rá.
Hopp! Már fent is voltam. Fejemen felborzoltam az összes apró tollam, nagy elégedettségemben.
- Kár! – Szóltam Pulinak. – Gyere te is!
De nem akart feljönni. Leült az asztal elé, és nézni kezdett engem. El nem tudom képzelni, hogyan láthat, mert szeme előtt ott lógicsál az összes lobonca. De nyilván lát, mert ahogy a lejtő tetején álló vonatra felléptem, kisvártatva ugatni kezdett. A mozdony elindult lefelé a lejtőn, én ácsorogtam a vagon tetején egyensúlyozva, amíg a csaholástól meg nem riadtam. Ijedtemben akkorát ugrottam, hogy hirtelen egy kis házikó tetején találtam magam. Csonka szárnyammal ügyesen levertem az emberfészek kéményét. A mozdony beszaladt az alagútba, aztán egyáltalán nem láttam többé.
- Kár, kár!- Korholtam Pulit. – Most elzavartad a vonatot. Elbújt előlem.
De nem olyan madár vagyok én, akinek egy vonat túl járhat az eszén! A háztetőről leugorva csőrömbe kaptam a pici kéményt. Majd az eltűnt vonatom nyomába eredtem. Az alagút előtt toporogtam kicsit. Aztán lehajoltam, és belekukucskáltam. Nem volt benne semmi. A mozdonyos vonatom se.
- De akkor hol lehet? Csak nem nyelte el az asztal? - Töprengtem, s egy pillantra felrémlett, hátha engem is benyel majd. Azért nagy bátran lesegettem, lépegetve és figyelve a síneket. Letettem csőrömből a kedves kis kéménykét. Majd újra felkaptam. Néhányszor meg is csipkedtem út közben. Nehogy már túl járjon az eszemen! Meg aztán, hátha a sínek alá bujdosott el az a kóbor, megrémült szerelvény. A vágány meg se moccant. Hiába csipkedtem, löködtem a csőrömmel. Én viszont a sok hajolgatás közben, felfedeztem egy jókora hasadékot az alagút mentén. Jól a végénél. Álmosan tátongott ott, levezetve a vágányokat egy másik szintre, ami eddig észrevétlenül terpeszkedett a nagy asztal alatt. Még egy asztal! – Csodálkoztam. - Emeletes.
- Káááááááááááááár! - Szóval ott kuksol az eltűnt mozdonyom!
Csak egy baj volt. Nem fértem be a lyukon. Még a kaparóm se érte el a mozdonyt, pedig megpróbáltam. Csőrömmel feltornázni terveztem mozdonykámat a felső asztalra, hogy aztán újra leutazzam vele. Legalább az alagútig. Beláttam azonban, hogy kudarcot szenvedtem. Szomorúan kullogtam körbe az asztalon. S ahogy vándoroltam, minden házikónak megkopogtattam a kéményét.
- Hahó! Van ott valaki? – Kérdeztem minden koppantás után. - Kár, kár, káááááááááááááár!
Csak Puli szűkölt egy nótát, egyébként senki nem válaszolt. Füst és korom nem volt a kéményeken, és gólyafészek se. Egyetlen kéménykén sem. Viszont néhányan leborultak a kopogtatástól, és erre Puli újra ugatni kezdett. Felkaptam kedvenc kéményemet az asztalról, és egyenesen Puli felé tártam ki szárnyaimat. Talán sikerül a hátára repülnöm. Sikerült ugyan, de barátom cseppet se örült nekem. Magát rázogatva próbált meg szabadulni tőlem, de úgyis leugrottam volna, ha nem teszi. Kirohantam, a kis kéménnyel a csőrömben, és ládikámhoz felugrálva örvendeztem legújabb kincsemnek. Persze nem sokáig örülhettem a kis szerzeménynek. Mert apa, akit Hercegnő Kutyának szólít, este igen morcosan hajolt ládikám fölé...
Megrendelheted e-mailben a kiadótól: garbokiado@t-online.hu